Ma elindultunk Atullal, hogy megkeressük a Nature Basket nevű élelmiszer üzletet, amit többen ajánlottak már itt Punéban. Az üzlet a Koregaon Parkban van – mást nem is tudtam a címről. Itt ugyanis a város nagy részén nincsenek utcanevek és házszámok, hanem egy kisebb leírás van a címnél a közelben lévő egyéb üzletekről, bankokról, irodaházakról stb. és ez alapján lehet valahogy megtalálni egy konkrét helyet. Atul ismeri a Koregaon Parkot, de az elég nagy, a Nature Basket-ról pedig sose hallott. Amikor a parkhoz értünk, legalább ötször megállt és az útszéli árusokat, riksásokat kérdezgette, hogy tudják-e hol van a Nature Basket. Már nem először van olyan érzésem, hogy ezek az emberek egymást se értik. A gesztusaik, tekintetük arról árulkodik, hogy fogalmuk nincs arról, mit mond a másik. Atul mondta is, hogy keverik a marátit a hindivel és ezért nem valami gördülékeny a kommunikáció.
Nagy nehezen úgy tűnt, hogy célt érünk és már csak pár méterre vagyunk a Nature Basket-tól, majd Atul tényleg le is parkolt. Csakhogy az volt kiírva, hogy "Nature Bounty". Mondtam, hogy ez nem a Nature Basket, hanem a Nature Bounty. Újra elindultunk, újabb árusokat és riksásokat kérdezgetett, míg valami csoda folytán az egyik tudta, hogy mit keresünk és végre sikerült odatalálnunk. Noémi már nagyon türelmetlen volt, akárhányszor megállt az autó, mindig azt hitte, hogy kiszállhat, úgyhogy alig vártam, hogy megérkezzünk végre.
Elég jó kis üzlet, de kicsi és sokkal drágább minden európai élelmiszer, mint a Dorabjee-ban, ami ráadásul csak két percre van tőlünk.
Miután ezzel végeztünk, megláttam a Nature Basket-tal szemben egy Tutto bene nevű olasz delikát üzletet (korábban erről is olvastam már neten). Kívülről nagyon jól nézett ki, de sajnos zárva volt. Nem tudtam eldönteni, hogy végleg bezárt vagy csak leltár lehetett náluk.
A következő intéznivaló a gyógyszertár volt. Sajnos a derekam továbbra is fájdogál, így szedem a Mydetont (a készletünk pedig apad). Sándor kikereste nekem hatóanyag alapján az itteni gyógyszer nevét, ezt kellett beszereznem. Mondtam Atulnak, hogy keressünk egy patikát a hazafelé vezető úton (próbáltam magyarázni neki többféleképpen, mert már tudom, hogy elsőre semmit nem ért meg, akkor sem, ha azt mondja, hogy érti). Mondta, hogy rendben. A következő sarkon lefékezett és kérdezősködni kezdett egy járókelőtől. Hosszas párbeszéd következett, el nem tudtam képzelni, hogy miről értekeznek ennyi ideig, majd Atul megkérdezte tőlem: "You want library, Mum? Books?" Vagyis azt hitte, hogy könyveket akarok. Mondtam, hogy nem könyveket, hanem gyógyszert. Ezt sajnos még mindig nem értette, akárhogy magyaráztam. Még a Google fordítót is bevetettem, ami éppen működött a telefonomon (sokszor lassú és ezért nem mindig tudom használni), de hiába írta ki marátiul a patikát, Atul nem értette. Elindultunk, megint megállt kérdezősködni és végre valaki tudott angolul, akinek elmondtam, hogy mit szeretnék és az illető útba igazította Atult. Megálltunk egy üzlet előtt, ami állítólag gyógyszertárként funkcionál, bár csokitól kezdve paradicsomszószig mindent lehetett kapni. Mutattam az eladónak a cetlimet, amin szerepelt a gyógyszernév és a hatóanyag is. Semmit se értett. Odajött még két ember. Azok se értettek semmit. Majd mindenki eltűnt. Két, három perc múlva (miközben Noémi fel-alá szaladgált és mindent le akart pakolni a polcokról) megkérdeztem az egyik eladótól, hogy várjunk- e még, tudnak segíteni, vagy nem. Ekkor hátulról előkerült egy idős matróna, aki csodák csodájára elém tett két gyógyszert. Mivel az egyik csak egy bliszter volt doboz nélkül és nem volt túl bizalomgerjesztő, ezért a dobozosat vettem meg. Itthon kiderült, hogy jól választottam, a gyógyszer pontosan megfelel az otthoni Mydeton-nak. Persze nem kellett hozzá semmiféle recept. Még lett volna mit intézni, de azt hiszem, Atul kikészült ettől a délelőttől (mi nem kevésbé) úgyhogy majd holnap folytatjuk.
