Október 29-én, 3/4 3-kor indultunk a reptérre. Noémi hetek óta nem ivott annyit, mint a reptérre vezető úton, aminek meg is lett az eredménye: mire odaértünk nyakig pisis lett. Már az indulás előtt elhasználtunk egy váltás ruhát.
A becsekkolás gyorsan ment, alig kellett sorban állnunk, hamar túl estünk mindenen. A maradék időt a business váróban töltöttük, ettünk, ittunk, Noémi mindenkihez odament, ismerkedett, de olyan csend volt, laptopoztak meg olvastak, úgyhogy inkább kivittem futtatni a folyosóra.
A repülés legkényelmetlenebb része az átszállás volt: majdnem másfél óra erőltetett menet után értünk át a Heathrow egyik termináljáról a másikra: gyalogoltunk, mozgólépcsőztünk, lifteztünk, mozgójárdán utaztunk, buszoztunk, vonatoztunk. Közben pelenkát és ismét ruhát is cseréltünk Noémin.. Ráadásul elkoboztak tőlünk egy Sudocremet (szerintük túl nagy volt a 125 grammos kiszerelés...), egy Hipp bébiételt pedig meg kellett kóstolnom, így utána az is ment a kukába.
A London-Mumbai járaton Noémi mindenkit elvarázsolt, olyan kis bájosan mosolygott és nézelődött, aztán 7 órát aludt. A számára biztosított mózeskosár (ami tulajdonképpen a falról lenyíló polc) helyett az egyik ülést sajátította ki. Mi nagyon finomat ettünk vacsorára a gépen: rákot előételnek és főételnek is, francia fehér borral.
Másnap érkezéskor Mumbaiban 34 fok volt, pára, hőség és doh szag. A reptéri határőrök, a reptér, a parkoló és az egész környezet olyan hatást keltett, mintha egy 60-es évekbeli filmbe érkeztünk volna. Egy fekete, indiai sofőr várt minket a kijáratnál, ennek ellenére 3 önjelölt hordár is csapódott hozzánk és sűrű "sir" és "madam" közepette várták a baksist. Mumbai sokkoló volt: valóban nem lehet felkészülni erre a látványra. Ennyi koszt, félbehagyott, lerohadt épületet, nyomorult embert, kóbor kutyát, gusztustalan színű, hatalmas kiterjedésű, elalgásodott posványt az út szélén és közlekedési káoszt elképzelni sem tudtam. Az utak elválasztó sávjain ruhák száradtak, a felüljárók alatt tanyát vertek a fürtökben lógó emberek , sokan az út mellett, a csupasz földön aludtak.
A kocsiban hangosan szólt az indiai zene - többek között a Modern Talkingtól a Brother Louie valamilyen helyi nyelven.
A Mumbaiból kifelé vezető út másfél órán keresztül tartott. Ezután még 3 óra autózás következett autópályán (mindössze 170 km) - ez már keserves volt. Noémi bepisilt (ebből mindkettőnk ruhájára jutott), bekakilt, nem bírt már egy helyben ülni, hátramászott a csomagtartóba.
Az autópálya mellett láttunk majmokat: a korláton ücsörögtek. A sofőr megállt egy 10 perces pihenőre-én ki se mertem szállni. Egy lepusztult, autópálya melletti bódésor mellett parkoltunk le. A korlátnál lesoványodott marhák legelésztek, az üzletek pedig úgy néztek ki, hogy szerintem egy kávétól napokig tartó hasmenést kaptunk volna.
Végül 22 óra utazás után, délután fél 5-kor, megérkeztünk Punéba, a lakáshoz.
